Hirtelen megérzem a bilincset, ami a fájdalmas valósághoz láncol, még pedig olyan formában, hogy gazdám ujjai a tarkómat cirógatják. Megtorpanok a játékban, és hirtelen elfog valami rossz érzés.
- Folytasd! - duruzsolja kellemes, mély hangján, amitől a hideg is kiráz, de nem merek tiltakozni. Túlságosan vágyom a zenére, és még bőven a hatása alatt vagyok. Már el is képzeltem a rövid megfilmesített élettörténetem címét: Florent, a dallam függő. Remegő ujjakkal, rettegve a jövőtől folytatom, miközben ő tovább cirógat. Végül kezei vállaimon pihennek meg, és leheletét érzem a bőrömön. A játékra való koncentrálás nehezen megy, de még mindig tökéletes a harmónia. Megérzem, ahogy ajkai a nyakamra tapadnak, és kikerekedett szemekkel, reszketve próbálok zongorázni, de hamisan cseng az egész. A zongora figyelmeztet, hogy ne próbáljak hazudni magamnak, és adjak utat a pániknak.
- Fiore Mia – susogja halkan a gyönyörű szavakat, és megint megborzongok. Olyan lágy a hangja... lehet, hogy... hogy szeretem amit most éppen csinál? Nem! Az lehetetlen. A játék immár borzalmasan cseng kritikus füleimnek, de szerencsémre hamar véget ér. Megkönnyebbülten menekülnék el, de ekkor éles fájdalom hasít a nyakamba, és visszaszívok minden pozitív gondolatot amit róla alkottam. Me...megharaott? Tényleg megharapott? De hisz akkor... akkor ez... ő... Érzem ahogy vérem folyni kezd, és levegőt is elfelejtek venni. A dallamokat akarom! Ellopták a dallamokat, és most ez a vérfagyasztó csend és a fájdalom ami jól esik... ezek maradtak! A dallamokat akarom, adják vissza a dallamokat!
- Folytasd! - duruzsolja kellemes, mély hangján, amitől a hideg is kiráz, de nem merek tiltakozni. Túlságosan vágyom a zenére, és még bőven a hatása alatt vagyok. Már el is képzeltem a rövid megfilmesített élettörténetem címét: Florent, a dallam függő. Remegő ujjakkal, rettegve a jövőtől folytatom, miközben ő tovább cirógat. Végül kezei vállaimon pihennek meg, és leheletét érzem a bőrömön. A játékra való koncentrálás nehezen megy, de még mindig tökéletes a harmónia. Megérzem, ahogy ajkai a nyakamra tapadnak, és kikerekedett szemekkel, reszketve próbálok zongorázni, de hamisan cseng az egész. A zongora figyelmeztet, hogy ne próbáljak hazudni magamnak, és adjak utat a pániknak.
- Fiore Mia – susogja halkan a gyönyörű szavakat, és megint megborzongok. Olyan lágy a hangja... lehet, hogy... hogy szeretem amit most éppen csinál? Nem! Az lehetetlen. A játék immár borzalmasan cseng kritikus füleimnek, de szerencsémre hamar véget ér. Megkönnyebbülten menekülnék el, de ekkor éles fájdalom hasít a nyakamba, és visszaszívok minden pozitív gondolatot amit róla alkottam. Me...megharaott? Tényleg megharapott? De hisz akkor... akkor ez... ő... Érzem ahogy vérem folyni kezd, és levegőt is elfelejtek venni. A dallamokat akarom! Ellopták a dallamokat, és most ez a vérfagyasztó csend és a fájdalom ami jól esik... ezek maradtak! A dallamokat akarom, adják vissza a dallamokat!
Hirtelen felhajol, és köpködni kezdi a véremet. Félek tőle! Nagyon... Ábrázata elkomorul, és úgy néz rám, mint aki meg akar ölni.
- Vá...vámpír – hebegem szinte már sírva, de tartom magam. Arca lassan dühösről komorra vált, és rám néz.
- Igen… Te pedig… egy Sangue D'argento… - mondja határozottan, és rossz kedvűen. Mi?! Ez egy idióta... én nem... nem, kizárt, hogy ezüst vérű legyek. Tágra nyílt szemekkel emelem el kezeimet a nyakamtól, és a csillámló vért a holdfénybe tartom.
- Ne...nem ez nem lehet... én nem... - motyogom immár zokogva, és az ezüst színű könnyek patakokban folynak le az arcomról, miközben szorosan összezárom a szemeimet, és görcsösen összeszorítom a kezemet, amin az ezüst színű vér csordogál, mintha ezzel eltüntethetném a valóságot. - Hazudsz... - suttogom keservesen és megalázottan. - Te hazudsz... Anya elmondta volna... anya nem hazudna. Maga hazudik! Senteur!
- Vá...vámpír – hebegem szinte már sírva, de tartom magam. Arca lassan dühösről komorra vált, és rám néz.
- Igen… Te pedig… egy Sangue D'argento… - mondja határozottan, és rossz kedvűen. Mi?! Ez egy idióta... én nem... nem, kizárt, hogy ezüst vérű legyek. Tágra nyílt szemekkel emelem el kezeimet a nyakamtól, és a csillámló vért a holdfénybe tartom.
- Ne...nem ez nem lehet... én nem... - motyogom immár zokogva, és az ezüst színű könnyek patakokban folynak le az arcomról, miközben szorosan összezárom a szemeimet, és görcsösen összeszorítom a kezemet, amin az ezüst színű vér csordogál, mintha ezzel eltüntethetném a valóságot. - Hazudsz... - suttogom keservesen és megalázottan. - Te hazudsz... Anya elmondta volna... anya nem hazudna. Maga hazudik! Senteur!
Egy ideig csak csöndben mered rám, hiszen érzem a pillantását, majd közelebb lép, és fél kezét felületesen a vállamra helyezi.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Látod... csak nem akarod beismerni.
- De... nem lehet... - zokogok tovább, de tudom, hogy igaza van. A következő pillanatban már őt ölelem, mint utolsó mentsvárat, és hozzábújva zokogok tovább. Mindenki hazudott. Csak ő nem. Ő viszont eltol magától, és semmi érzelemről nem tanúskodik tökéletes arca.
- Ezt ne. - mondja határozottan, mire én végleg összetörök. A földre roskadva temetem arcomat a tenyerembe. Nem az igazság fáj, hanem az a sok hazugság... Nagyon fáj. Várnám, hogy csináljon valamit, megnyugtasson vagy mondjon valamit, de nem teszi. Egyszerűen megfordul, és teljes nyugalomban kivonul a nagy igazság színhelyéről. Ezt nem hiszem el! Nem őt, sejtettem hogy ilyen, hanem azt, hogy képes voltam magam egy másik élőlény előtt így lealázni. Soha nem sírtam még, és most valahogy ez kijött. Lassan abbahagyom, és feltápászkodom, hogy ismét a zongora elé üljek. Valami vidámat próbálok játszani, de a hangok egymásba ütköznek, és millió szilánkra törnek szét, ezért abba is hagyom, és homlokomat a zongorához támasztom. Miért... kellett mindenkinek hazudnia? Miért nem tudtam, hogy láteznek... vámpírok?
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Látod... csak nem akarod beismerni.
- De... nem lehet... - zokogok tovább, de tudom, hogy igaza van. A következő pillanatban már őt ölelem, mint utolsó mentsvárat, és hozzábújva zokogok tovább. Mindenki hazudott. Csak ő nem. Ő viszont eltol magától, és semmi érzelemről nem tanúskodik tökéletes arca.
- Ezt ne. - mondja határozottan, mire én végleg összetörök. A földre roskadva temetem arcomat a tenyerembe. Nem az igazság fáj, hanem az a sok hazugság... Nagyon fáj. Várnám, hogy csináljon valamit, megnyugtasson vagy mondjon valamit, de nem teszi. Egyszerűen megfordul, és teljes nyugalomban kivonul a nagy igazság színhelyéről. Ezt nem hiszem el! Nem őt, sejtettem hogy ilyen, hanem azt, hogy képes voltam magam egy másik élőlény előtt így lealázni. Soha nem sírtam még, és most valahogy ez kijött. Lassan abbahagyom, és feltápászkodom, hogy ismét a zongora elé üljek. Valami vidámat próbálok játszani, de a hangok egymásba ütköznek, és millió szilánkra törnek szét, ezért abba is hagyom, és homlokomat a zongorához támasztom. Miért... kellett mindenkinek hazudnia? Miért nem tudtam, hogy láteznek... vámpírok?
Ezekkel a gondolatokkal ringatom magam álmatlan álomba, hogy reggel mikor felkelek jót nevessen az egészen, és rájöjjek, hogy én még mindig anyával vagyok. Azok az évek... sosem térnek vissza. A szenvedés rám talált, és most ő írja a kottákat amiket én eljátszom. Félek az élettől, de ígérem, soha többé nem sírok. Soha nem engedem meg, hogy más lássa amit érzek. Soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése